Ezt nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki mondta, hogy Hanoiban átkelni az úttesten egy külön mûvészeti ág, de én naív azt hittem, hogy Kairó után ez meg se kottyan nekem. Hát tévedtem.

Korábban azt gondoltam, hogy sehol se szabad robogót bérelni, mert az életveszélyes. Hanoiban gyorsan megváltozott errôl a véleményem. Itt ha van robogód, akkor legalább egyenlô esélyekkel indulsz a túlélésért.

Hanoiban a járda a hagyományos értelemben gyakorlatilag nem létezik. A jól megszokott "gyalogos közlekedésre szánt úttdarab" funkció helyét átvették más, sokkal magasztosabb tevékenységek, úgymint bármilyen bolt szabadtéri meghosszabbítása, barkács mûhely, pedikûr-manikûr szalon, étterem, robogó parkoló... és ez csak egy szolíd ízelítô. 

Így az egyszeri szerencsétlen gyalogos létezésének 99%-át az úttesten tölti, ahol váratlanabbnál váratlanabb irányokból támadnak a biciklisek, a robogósok, a biciklis riksák, a vállukon átvetve bazi nehéz (próbáltam, mert rámakasztottak egyet) kosarakat cipelô nénik, a különbözô méretû és formájú autók, kisbuszok, pickupok és társaik. Elképesztô.

Elôször próbáltam várni a zöld lámpára. Aztán rájöttem, hogy a zöld lámpa csak annyit változtat, hogy abból az egy irányból valamivel kevesebb jármû érkezik, a többi irányból viszont sokkal több! Aztán kipróbáltam a lassan mozgok egy irányba egyenletes sebességgel taktikát, amivel idôvel átjutottam ugyan, de nem egyszer töltöttem hosszú-hosszú perceket egy-egy többsávos út kellôs közepén, miközben a helyiek szlalomoztak körülöttem.

Kipróbáltam a kövessünk egy helyit technikát is, nem sok sikerrel. Mentségemre szolgáljon, hogy csak 2 napot töltöttem Hanoiban, és a második nap végére már jelentôsen javult a szintidôm.

Egyébként miután az ember hozzászokik a gondolathoz, hogy itt ô most ki lesz vasalva, nagyon élvezetes figyelni ezt a forgatagot. Én egy fél napot töltöttem a forgalom fényképezésével. Bár a fotók úgyse tudják visszaadni ezt az "Atttyaúúristen, mi van itt?!" érzést, de azért rémélem, hogy legalább sikerült elkapni a hangulatot.

Ez a város számomra a világ közepe. Semmihez sem hasonlítható érzés megérkezni ide. Reggel 7 óra van, 16 órát utaztam, de ahogy kilépek az utcára és megcsap ez az isteni párás-balzsamos levegô és megérzem az utcai sütödékbôl áradó illatokat, minden fáradtságom elmúlik egy perc alatt.
A Khao Sarn Road nem változott semmit se az elmúlt évben. Már kora reggel nagy a forgatag, mindenféle elvetemült fazonok jönnek-mennek, a nénik sütik a pad thai-t, az utcai fodrászatban vadul rasztásítják egy srác haját, míg néhányan sörrel a kezükben próbálnak hazakóvályogni az esti buli után.
Gyors zuhany után már az utcán is vagyok újra, az elsô feladat: tuk tukot fogni Jim Thompson házához. Mivel szimpi a tuk tukos fiú, ezért hagyom magam belerángatni az egyes számú turistacsapdába. A tuk tukosok ugyanis benzin kupont kapnak a szabóktól, ékszerészektôl, hostelekôl, ahová általában az eredetileg kért úticél helyett viszik a kuncsaftot. Régen ez óriási titok volt, de ma már inkább amolyan titkos szövetség a turisták és a tuk tukosok között. Ôk viszonylag normális áraon elviszik az embert ából bébe, cserébe mi pedig elvállaljuk, hogy 5 percig nézelôdünk valamilyen teljesen irreleváns boltban. Így végül mindenki boldog. Az én tuk tukos fiúmnak ma nem volt jó napja, két helyre is bementem a kedvéért, mégse kapott kupont. Azért végül - bár kicsit durcásan - leszállított a kért helyre.

Jim Thompson a II. világháború idején érkezett Thaiföldre. Annyira elbûvölte az ország, hogy elhatározta, letelepedik itt és belevág a selyem gyártásba. Ez olyan jól sikerült, hogy tulajdonképpen neki köszönhetôen lett világszerte ismert a thai selyem. Rajongott a Délkelet-ázsiai kultúráért, és nagyon szép gyûjteményre tett szert mindenféle mûtárgyakból, amelyeket az otthonában állított ki. Aztán máig tisztázatlan körülmények között, egyszer csak eltûnt a dzsungelben egy malajziai utazása során. Rengeteg összeesküvés-elmélet született arról, hogy a selyem biznisz, a korábbi kémtevékenysége vagy egyszerûen csak egy éhes piton okozta-e a vesztét. Sose derült ki, mi történt végül vele. Sokan úgy gondolják, hogy most is boldogan éldegél valami paradicsomi szigeten 4-5 csini bennszülött lány társaságában, és nemsokára ünnepli a 106. születésnapját. Ha tényleg ez a helyzet, akkor biztos vagyok benne, hogy néhanapján azért nosztaligiával gondol vissza a csodaszép bangkoki otthonára.

A ház egy kis trópusi kert közepén áll, az egyik bangkoki csatorna partján. Tulajdonképpen ez nem is egy ház, hanem 6 eredeti, kb. 200 éves thai házikó összeépítése. A házakat úgy hozatta ide darabokban vidékrôl, majd itt újból összerakták ôket. Jellemzô az ázsiai és az európai élet közötti "apró" minôségbeli különbségre, hogy itt egy egész házacska funkcionál nappaliként. Ezekben általában komplett családok élnek Thaiföldön.

Sajnos a házak belsejében nem lehetett fényképezni, de valójában maga a gyûjtemény nem is volt annyira érdekes. Inkább csak az igazi indokína-hangulat miatt éri meg ide eljönni. A hûvös szobákban járkálva könnyen megérti az ember, hogy miért szeretett bele ebbe a helybe annak idején annyi európai. A ventillátor lassan kavarja a levegôt a fejem felett, az udvaron egzotikus madarak rikácsolnak, fáradtan nyikorog a talpam alatt a teak fa padló - meg tudnám ezt szokni.

A terv: érkezés Bangkokba majd irány Hanoi, onnan kirándulás a Halong-öbölbe. Utána lecsorgok Vietnámon: Hue - Hoi An - Mui Ne Beach - Saigon - Mekong-delta. Innen repülök Balira, amibôl egyelôle csak annyi biztos, hogy Kuta Beach-en töltöm a szilvesztert.
A többi meg majd menet közben kialakul.
Önkéntes számüzetés vagy életem legnagyobb kalandja? Hamarosan kiderül.